Ázsiai dolgok

Salman Rushdie: A Mór Utolsó Sóhaja, Szégyen

A két könyv nagyjából egy időben jelent meg, illetve lett újra kiadva hazánkban, egy időben a világhíres író nem sokkal ezelőtti magyarországi látogatásának alkalmából, s mindkettő kikerülhetetlenül magán hordja Rushdie markáns, egyedi stílusát, amely révén "beírta" magát a kortárs világirodalomba. Rushdie hősei nem keresik a válaszokat az élet Nagy Kérdéseire; a válaszok üldözik őket. Maró gúnya, kacagtató iróniája és nem utolsósorban tabukat döntögető témái megérdemelten hozták meg az írónak a hírnevet - rossznyelvek szerint ugyan inkább a Khomeini ayatollah-féle vérdíj tette ismertté, de a szenzációéhes réteg múló érdeklődése mellett Rushdie bízvást számíthat a könyvbarátok tartósabb szeretetére.

A Mór Utolsó Sóhajában Rushdie megrajzolja India hindu nacionalistáinak gunyoros portéráját, szerencsére úgy tűnik, ők egyelőre nem tűztek ki rá vérdíjat emiatt, miközben az olvasó bepillantást nyer az ország sokszínűségébe.

Keresztények, hinduk, zsidók nyüzsögnek a történetben, ahol kivételesen a "muszlim szál" elmarad, de legalábbis . A mágikus realizmus jegyében Rushdie a múltat szövi össze a jelennel; visszanyúl Boabdil, az utolsó granadai mór uralkodó történetéig és egy fiktív genealógia segítségével leszármazottait Indiába telepíti, hogy kezdetét vehesse a már jól ismert Rushdie-féle családregény, hogy ezen keresztül lássuk India történelmének egy szegmensét, s visszanézhessünk Vasco Da Gama (S a Da Gama család, aminek semmi köze a portugál felfedezőhöz, de az író szeret játszani a nevekkel) fűszerillatú idejébe.

Könyvei hangulatára mindig jellemző egyfajta posztkolonialista hangulat, a múlt nemcsak elő-előbukkan, de összekeveredik a jelennel, a szereplők magukkal hordozzák a patinás neveket, különös emlékeket, akár egy hindusztáni görög sorstragédiában, csak éppen lényegesen groteszkebb módon.

A Mór Utolsó Sóhajának főhőse egy nagy múltú, hajdan gazdag család tagja, jobban mondva tagjai, hiszen a regényben mindenkinek megvan a saját története, sötét titka, emléke, miközben a család egyre mélyebbre süllyed a romlásban, amit még az is csak ideiglenesen állít meg, hogy a hős extravagáns festőművész anyja, Aurora hozzámegy a dörzsölt Abraham Zogoibyhoz, aki a legenda szerint Boabdil leszármazottja, nem mellesleg egy indiai zsidó család sarja. Multikulturális közegben találja magát az olvasó, ahol a különböző vallású, származású, nézetű embereket a zűrzavaros, viszályok dúlta "India anya" köti össze - az, ahonnan Rushdie is származik. A különös testi hibával "megáldott" mór bezárva kényszerül megírni családja történetét, miközben versenyt fut az idővel, amely felette valahogy szokatlanul gyorsan száll - boszorkány nagyanyja átka ez- és fogva tartójával, anyja egykori kétségbeesett hódolójával; s a lapokon nemcsak a Zogoiby család históriája bontakozik ki, hanem a modern India részletei, a bollywoodi szépségkirálynők, a technokraták kíméletlensége - és az alvilág, ahova a Mór is kerül.
A szerelem itt sem maradhat el; Rushdie nőalakjai gyakorta kegyetlenek, meggyötrik reménybeli ekdveseiket (mint Uma) vagy éppen családjukat (ahogyan azt Isabelle Da Gama vagy Aurora Zogoiby teszi a körülötte élőkkel), miközben önpusztító tüzük lassanként mindent elpusztít maguk körül, családokat, életeket temet maga alá.

A Szégyennel Rushdie Indiából Pakisztánba hívja olvasóit, a "tiszták földjére" (ezt jelenti az ország neve), ahol új, különös államalakulat született a huszadik században, hogy idealisztikus lázálmokban ez legyen a szubkontinens muszlimjainak új hazája. Ahogy az Éjfél Gyermekeiben India, úgy a Szégyenben Rushdie Pakisztán, a sohanemlétezett, újkeletű ország történelmét írja meg, éppencsak a neveken változtat egy kissé, úgy, hogy azért még felismerjék Ardzsumandban Benazir Bhuttót, Iszki Harappában az apját, Zulfikárt vagy éppen Zia Al-Haqqot "Rázós Reza" álarca mögött. (Ironikus, hogy az Iszlám síita kisebbségét kíméletlenül elnyomó szunnita Zia al-Haqq-nak, Pakisztán puccsal hatalomra kerülű katonalenökének Rushdie regényében síita neve van...) Azonban nem politikai regényt tart a kezében az olvasó, sőt, Rushdie még arról is biztosítja olvasóit, hogy a cselekmény helyszíne teljességgel fiktív, s "minden a valósággal való egyezés..."- Rushdie hazudik és ez egy cseppet sem baj.

Az igazi hősök azonban valóban képzeletbeliek, ők kapcsolódnak a nagypolitikához, s a középpontban ott áll Szufija Zinobia, akiről a regény a nevét kapta, aki öntudatlanul magára veszi a "saram"-ot, az ősi szégyent, hogy aztán a regény végére sárgaszemű sárkánnyá váljon, aki Pakisztán kies tájain szedi áldozatait - mágikus realizmus mindenütt, miközben Rushdie izgalmas történeteket sző az ál-Bhutto család és politikai riválisaik alakjai köré, ahogyan az Éjfél Gyermekeiben Indira Gandhit és fiait teszi céltáblájává.

A szégyen valóban központi eleme a pakisztáni társadalomnak, s egyaránt eredeztethető az iszlám nőkre (és férfiakra) kirótt zord rendelkezéseiből és a térség pre-iszlám korszakának szokásaiból; Rushdie azonban nem ezt, hanem a képmutatást teszi nevetségessé, a gyilkos csendet, mikor néhány szó életeket menthetne, miközben lerántja a leplet az ország álságos politikai elitjéről, ahol két reménybeli vezér közül az lesz a hős, aki elég gyors ahhoz, hogy társával végezzen.

 

 

 

Oldalainkat 2 vendég és 0 tag böngészi

stat